Hát….. eltelt egy kis idő mióta
írtam. Sok minden változott, de valami még mindig ugyanaz. Tényleg álmaim munkahelyén dolgozom, és pont
olyan, amilyennek képzeltem, elégedett és hálás vagyok érte! Végre van hová mennem,
rendszeresen emberek között vagyok, már az az 1-2 nap is rossz, amikor itthon
vagyok. Mert ami nem változott az az, hogy még mindig egyedül vagyok. A
lovagom….. azóta semmi sem történt közöttünk, ennek már majdnem 3 hónapja.
Szinte minden nap látom, beszélünk…. Egy karnyújtásnyira van tőlem, mégis
mintha ”ott sem lenne”! Pedig olyan szívesen megsimogatnám…. Ó csak egyszer
legyen rá alkalom, hogy elmondhassam, hogy éltem meg ezt az évet, hogy milyen
volt amikor együtt voltunk, és milyen volt, amikor hetekig nem jelentkezett, és
milyen most amikor mindig látom, és beleőrülök, hogy nem lehet az enyém. Nem
azért, mert nem néz rám csúnyán, nem mond ő semmi rosszat, jót sem, csak mindig
kötekedik! Körülbelül úgy, mint amikor a fiatalabb fiúk bosszantanak valakit,
aki tetszik nekik. Úgy szeretném, ha beszélhetnék vele rólunk. Próbáltam én
lezárni magamban, elengedni őt, de nem tudom, valami nagyon fogva tart. Nem is
találok olyan férfit, akire úgy tudnék ránézni, hogy na igen, őt el tudnám
képzelni magam mellett. Megrekedtem az az igazság. Belegabalyodtam teljesen. És
amíg én így érzek iránta, semmi esélye másnak. Vajon meddig fog ez így maradni?
Vagy már nem is változik? Mi van ha már késő lesz, én meg itt topogok egy
helyben, egyedül, magányosan?? Eddig igazából nem is zavart különösebben. De
amikor itthon vagyok több napig, elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy olyan jó
lenne odabújni valakihez, kapni pár kedves szót, nevetgélni valakivel, jól
érezni magamat valakivel, szeretni valakit! Csak hát ez nem valaki, nem egy
ismeretlen, hanem Ő!! Csak is Ő!!!!!!!!!